2019. február 23., szombat

Az álmok valóra válnak 10. fejezet - Rejtély

Ismét őszinteségi rohamom van. Irigylem azokat az írókat és írónőket, akik gyermeket / gyermekeket nevelve, főállás mellett még letehetetlen regényeket is írnak. De komolyan! Le a kalappal előttük. Én is szeretek írni, de őszintén megmondom, hogy nem lélekszakadva. Nálam többször van az a pont, amikor azt mondom, hogy inkább nem ülök le a gép elé, mert akkor se jönne elő semmi a kútfőmből, ha a hátam mögött közben fenyegetnének.

Nem is beszélve az olyan dolgokról, mint amikor változások sora következik be. A történések úgy követik egymást, mintha valami hurrikán csapna le. Minden változik. Egyik pillanatról a másikra. Némely változás kifejezetten jó, de vannak szomorúak is, az ember pedig próbál ezekkel lépést tartani, hogy legalább az agyáig eljusson, hogy mi történik.

Ettől függetlenül mindamellett, hogy próbálom nyomon követni ezeket a dolgokat, igyekszem legalább azt a szokást tartani, hogy minimum havonta egyszer hírt adjak magamról, vagy feltegyek egy bejegyzést. Szóval fogadjátok szeretettel a következő fejezetet az első regényemből. Jó Olvasást Mindenkinek! :) Ja igen, és 

16 éven aluliaknak nem ajánlott!!!



10.
Rejtély


Minden léleknek kulcsa van,
magától ki nem nyílik.
Kulcs nélkül bezártan marad,
hiába is feszítik!
Hézser Zoltán


Iannel végül mégsem mentünk az iskolaorvoshoz. Pontosan tudtuk, hogy mi a „bajom”, ezért tűkön ülve vártuk az órákon, hogy véget érjen aznap az iskola. Még Loganhez sem volt türelmem, amikor leveleket küldözgetett. Ugyanakkor ennek ellenére kezdtem megkedvelni. A levelek alapján intelligens volt, kedves és volt humorérzéke is. Rendszerint mondott valami vicceset az egyik tanárról vagy bármi másról. Figyelmes is volt, mert mindig meglátta, ha valami bántott és szinte azonnal rákérdezett, hogy történt-e valami.

Persze, csak ha szabad tudnom róla. Ha nem, akkor csak annyit mondok: úgy néz ki, Mr Keller elfelejtett alsónadrágot venni.

Tudtam, hogy jó kedvre akar deríteni azzal, hogy a történelemtanárt akarja vicc tárgyává tenni. Azonban ahogy odanéztem a tábla felé, ahova a tanár éppen felírt valamit, láttam, hogy Logannek igaza van. Majdnem elnevettem magam, miközben fülig vörösödtem a gondolatra, hogy egy férfi van a táblánál alsónadrág nélkül. Imádkozni kezdtem, hogy ne csússzon le a nadrágja, és legyen felhúzva a slicce.

Mint az már várható volt, a hátam mögött mérges sóhaj hangzott fel. Néha úgy tűnt, Tristan minden rezdülésemet látja anélkül, hogy az arcomra nézne. Igyekeztem nem odafigyelni rá, mert még mindig mérges voltam, amiért mindent megúszik. Olthatatlan vágyat kezdtem érezni az iránt, hogy még jobban felbőszítsem. Ehhez pedig a legrövidebb út, ha Logannel beszélgetek, még ha türelmetlenebb is voltam.

Ami azt illeti, rosszul állnak a tanulmányi eredményeim, amik miatt bajba kerültünk a bátyámmal. Emiatt van rossz kedvem.

Szívesen segítek elűzni a rossz kedvedet. Mit szólnál egy kis sétához szombaton a katedrálisnál? Aznap talán nem fog esni az eső. De ha mégis, lesz nálam esernyő.

Szombaton is mennem kellett volna edzésre Alanhez, de talán el tudom simítani. Hiszen mindenkinek jár a kimenő.

Jó ötlet. Akkor találkozzunk a katedrálisnál délután négy órakor.

Úgy veszem észre, hogy határozott elképzeléseid vannak.

Ezen a megjegyzésén mosolyognom kellett. Valamiért még inkább mosolyogtam, amikor újabb cetli landolt az asztalomon. Egészen addig, amíg ki nem nyitottam, és fel nem ismertem az írója kézírását.

Remélem nem azt tervezted, hogy kettesben elmész vele.

Figyelembe sem vettem, amit Tristan írt. Nem válaszoltam neki, és széttéptem a cetlit. Óra után pedig kidobtam a szemétbe. Becky végig csak a szemét forgatta. Nem értette, hogy miért vagyok ilyen Tristannel és fordítva. Azonban amint megpillantotta a bátyámat, széles mosoly terült szét az arcán és minden mást elfelejtett, ami körülötte forgott. Ian fejébe már gyerekjáték volt belelátni, így tudtam, hogy ő is ugyanígy érzett Becky iránt. Mindez boldogsággal és irigységgel töltött el egyszerre.

Abban a pillanatban pedig Logan ment el mellettünk. Bár Ian szúrós szemekkel méregette, én valószínűleg elpirulhattam, mert Logan halvány mosolyt küldött felém. Nem tudtam, hogy mitől lehetett, egyszerűen csak elkezdtem várni, hogy találkozhassam vele. Bíztam benne, hogy Alan nem fog vitatkozni.

A gyakorlatokat Alan házánál folytattuk aznap, amiről kiderült, hogy nem is volt olyan messze tőlünk. Csak pár kilométert kellett megtenni Blean felé. Ezen talán nem is kellett volna meglepődnöm. Őrök ólálkodtak a házunk körül azóta, hogy Alan megtudta, valaki figyelt minket.

A ház kívülről hasonlóan nézett ki, mint a miénk. A különbség annyi volt, hogy itt a kerítésen egy tábla díszelgett, amint az állt, hogy „Alan Sage – Harcművészeti oktatás”.

  – Nem tudtam, hogy oktatsz is – mondtam neki meglepetten.

 – Nem oktatok embereket. Aki mégis be szeretne ide tévedni, olyan magas összeggel találkozik, hogy rögtön hátraarcot tesz. De ti gyertek csak, nyugodtan – mosolygott rám.

Belül egyszerűen volt berendezve, a falak fehérre voltak festve. Látványosan hiányzott egy női kéz munkája. A falakon itt is képek lógtak Alanről, a kicsi Tristanről és egy nőről, akit talán még nem láttam. Gondoltam, hogy Tristan anyukája lehetett, de nem akartam erről faggatni Alant, hátha érzékeny pontra tapintottam volna.

A hátsó kert kicsi volt, két férfinak éppen elegendő. Ugyanolyan volt, mint a ház. Rendezetlen és gondozatlan. Itt-ott ugyan voltak növények, de a legtöbbjük úgy nézett ki, mintha már legalább száz éve ott haldokolna érintetlenül. A kert végét hasonló kinézetű sövény zárta. Alan arra vezetett minket, de nem értettem, miért. Aztán, mint aki gyakran kószál arra, átbújt a sövény alatt, egy ismeretlen számára láthatatlan alagúton. A túloldalon kijutottunk a tisztásra, és láttuk, hogy a sövény folytatódik jobbra és balra is, amerre szomszédok voltak. Az ő részük azonban hiánytalanul gondozott volt.

Alan először minket hívott oda magához, addig a bandának várakoznia kellett. Iannek csak addig kellett csatlakoznia hozzánk, amíg bele nem láttam a fejébe. Mivel ikrek voltunk és naponta gyakoroltuk még az iskolában is, ezért inkább alig volt néhány másodperc. Iannek ezután Tristannel kellett tartania, aki bevezette a harcművészet mélyebb rejtelmeibe. A furcsa az egészben az volt, hogy Alan a figyelmének nagy részét csak rám fordította attól a pillanattól kezdve.

  – Én mikor kezdhetem el az önvédelmi edzéseket? – kérdeztem Alantől.

  – Majd akkor, ha készen állsz rá. Előbb az elmédet kell megerősítened, hogy az minél jobban védve legyen.

  – Mitől?

  – Mindent idejében – mondta Alan a tőle megszokott nyugalommal. – Először is meg kell tanulnod irányítani. Ha már tudod, hogyan csináld, akkor majd te is csatlakozhatsz a fiúkhoz.

  – Talán könnyebben menne, ha tudnám, hogy mi a célja ennek az egésznek. És egyáltalán honnan fogom tudni, hogy teljes mértékben sikerül irányítanom?

  – Észre fogod venni. Az a lényeg, hogy teljesen az irányításod alá tudd vonni. Kezdjük.

Próbáltam nem rágódni a korábbi dolgokon, ami elég nehéz volt. Mostanában ingerült voltam, és kifejezetten dühített, ha Alan kitérő válaszokat adott. De gyakorlás közben elmeséltem Alannek, hogy aznap mi volt az iskolában, és miről beszélgettünk az igazgatóval. Azt is kihangsúlyoztam neki, hogy nehezen viselik a rosszul teljesítő diákokat.

  – Már ne is haragudj Alan, de nem értem, hogy Tristan miért jár még mindig ide? – kérdeztem Alantől. Először fájó szemekkel nézett vissza rám, aztán megacélozta magát, és higgadtan válaszolt.

  – Tristan makacs, önfejű és sokszor agresszív. Ezt elismerem. De emellett okos is, aki előtt nagy jövő áll, ebben biztos vagyok – majd kacsintva hozzátette. – És nem csak azért, mert az apja vagyok. Talán az iskola tanárai is így vannak vele.

  – Ez akkor sem igazságos – amikor szigorúan rám nézett, rájöttem, hogy egy kicsit félreérthetett. – Ne érts félre, nem arról van szó, hogy ki akarnám rúgatni Tristant. Abban szerintem viszont egyetérthetünk, hogy ez akkor sem korrekt.

  – Igen, talán tényleg nem az – mondta beismerően.

Egyelőre ennyiben maradtunk. Hébe-hóba odanéztem, hogy éppen mit csinálnak a fiúk. Ian eleinte csak Tristannel birkózott és verekedett. Egészen ügyes lehetett, mert körülbelül fél órával később már egyszerre ketten támadtak rá. A föld sáros volt és csúszós, mégis mindegyikük meg tudta tartani az egyensúlyát és a lélekjelenlétét, így nem voltak véletlen esések.

A látvány, a tudat, hogy én nem csatlakozhatom, a folyamatos sikertelenség Alan elméjével és ugyanazon tanácsai egyre dühítettek. Szerettem volna már én is harcot tanulni, hogy fizikailag meg tudjam védeni magam. Ezért eszembe jutott, hogy ha Alan tudná, hogy fejlődik a mentális képességem, talán engedi, hogy én is beálljak a fiúkhoz. Éppen ezért, elmeséltem neki, hogy mi történt az igazgatóval, amikor távozni készültünk a bátyámmal.

  – Hogy érted, hogy hallottad az igazgató gondolatait?

  – Így, ahogy mondom – feleltem visszagondolva a pillanatra, amikor kezet fogtam vele.

  – És mit hallottál? – kérdezte Alan komoly kíváncsisággal a szemében. Először elmerengtem azon, hogy vajon elmondjam-e neki, de aztán úgy döntöttem, nem lehet baj belőle, hiszen meg akart védeni minket. Így hát elmondtam neki. – Azt mondod, hogy ellenetek akart fordulni?

  – Igen.

  – Innentől kezdve még óvatosabbnak kell lennetek az iskolában – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

  – Még azon is elgondolkodnék, hogy egyáltalán elengedjelek-e titeket oda.

 – Ne haragudj Alan, hiába vagy a tanítónk és a védelmezőnk, de már így is éppen eléggé meghatározod a mindennapjainkat, jóformán az életünket. Azért a határaidat ne lépd át – szóltam rá Alanre. Iannel szeretünk tanulni, fejleszteni akarjuk magunkat, hogy minél több lehetőségünk legyen a magunk lábára állni. Ezt senki sem veheti el tőlünk.

  – Bocsáss meg Lilly. De amíg a biztonságotokról van szó, nem ismerek pardont.

  – Nem Alan, ezzel túlléped a hatáskörödet. Erről még csak vitatkozni sem vagyok hajlandó.

 – Én sem – mondta Alan szigorúan. – Úgyhogy a beleegyezésem nélkül még csak nem is lélegezhettek. Megértetted? – ennél a pontnál már borzasztóan dühös voltam Alanre. Mit képzel ez magáról?

  – Nem Alan, te nem értettél meg. És ha itt tartunk, akkor én inkább le is lépek. Köszönöm a nagy semmit – mondtam, és sarkon fordultam. Talán kívülről gyerekesnek tűnhettem, de nem érdekelt.

  – Lilly, várj! – próbált Tristan megállítani, ahogy elhaladtam mellettük.

 – Hagyj békén! – mordultam rá, de ő csak nem hagyta annyiban. Amint megragadta a karomat, meghallottam a hangját, ami ezúttal mélyebb volt és visszhangzott.

Miért nem érti már meg, hogy aggódunk érte, és vigyázni akarunk rá?

Olyan volt, mintha felgyorsultak volna az események. Hallottam, amint valami morogni kezd a fák között. A fák annyira sűrűn nőttek, hogy csak egy sárga szempárt láttam a magasban. Nem féltem, de a történtektől mégis annyira meglepődtem, hogy először fel sem tűnt, hogy szólnak hozzám. Ha nem láttam volna, hogy mozog Ian szája, azt hittem volna, hogy még mindig csak a fejemben hallom őket.

  – Most hallottad Tristan gondolatát is, igaz? – kérdezte Alan közelről. – Abban a pillanatban, ahogy megérintett téged – csak bólintani tudtam, mire Tristan azonnal elvette a kezét, mintha valami megégette volna.

Én is ugyanígy éreztem. A keze helyén zsibbadt a karom, és nem akart elmúlni. Időbe telt, mire egyáltalán a szavai eljutottak a tudatomig. Legalábbis azok a szavak, amiket gondolt. Tényleg nem értettem meg, hogy mennyire aggódnak. Talán nem is akartam megérteni, mert a saját életemet akartam élni. Elegem volt az egész helyzetből. Főleg abból, ahogyan abban a pillanatban körbeálltak és csak néztek rám. Kivéve Iant. Tudtam, hogy hazajut, ezért gondolkodás nélkül visszafutottam a házhoz. Majd pedig, ahogy keresztülrohantam az épületen, és kijutottam az utcára, beültem az autóba és elhajtottam.

Az első gondolatom az volt, hogy hazamegyek a szobám biztonságos rejtekébe. De valahogy nem akaródzott arrafelé vennem az irányt. Meg aztán otthon is csak kérdések kereszttüzébe kerülnék. Kezdetben csak autókázásnak indult a környéken és a város szélén. Aztán, ahogy egy erdősebb részen haladtam, megint magamon éreztem a pillantásokat. Nem tudtam oldalra nézni, de mivel semmi félelem nem járt át, tudtam, hogy ki figyel.

Kíváncsi lettem az én őrangyalomra, ezért kerestem egy helyet, ahol van ösvény az erdőbe. Nem kellett sokáig keresgélnem. Az autót otthagytam az út szélén. Kihalt terület volt a várostól északra-nyugatra. Amennyire tudtam, egy nemzeti természetvédelmi terület túloldalán voltam. Reménykedtem, hogy itt nem fognak megtalálni. Csak az angyalom.

A növényzet sűrű volt, és már sötétedett, ami nem könnyítette meg a dolgomat. Kiáltani nem akartam, mert féltem, hogy esetleg más is kirándulni indult. Nem tudtam elképzelni, hogy mit tenne egy normális élettel rendelkező ember, ha meglátna egy hatalmas farkast. Azt sem tudtam, én hogyan fogok reagálni, ha szemtől szemben fogok állni vele. De izgatott voltam, nem féltem.

Mintha már órák óta gyalogoltam volna a teljes csendben. Egyre inkább éreztem, hogy a kabát ellenére is a hideg a csontomig hatolt. Az eső ugyan elállt már, de szinte fagyossá hűtötte a levegőt. A leheletemet is láttam. Azonban minderről elfeledkeztem, amikor hangokat hallottam az egyik bokor mögül, ami megzörrent. Annyira ledöbbentem, hogy szinte lélegezni is elfelejtettem. Meg sem mertem moccanni, csak vártam, hogy vajon mi vagy ki jön elő mögüle.

Ezután pedig megláttam a bizakodó, sárga szempárt. Magasabban volt, mint én, ezért az angyalomnak le kellett néznie rám. Lassan és óvatosan lépkedett. Nem úgy, mint egy zsákmányát becserkésző vadász, hanem mint aki arra figyel, nehogy megijesszen. Láttam rajta, ahogy meglepi, hogy én is közelítek felé, de nem állt meg. Végül olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy csak ki kellett nyújtanom felé a kezem, hogy elérjem. Megtettem.

  – Szia – szólítottam meg, mire azonnal hegyezni kezdte a fülét. – Szóval te vagy az, aki minden léptemet figyeli, és vigyáz rám.

A bundája fehér volt, dús a szőrzete, és meleget árasztott. A kezem már nem fázott, ahogy simogattam a nyakánál. Figyelmesen leült, és kíváncsi szemekkel nézett rám. Hosszú percekig így voltunk, míg már semmit sem láttam, és még inkább elkezdtem fázni. Nem akartam otthagyni, de muszáj volt elindulnom.

  – Ne haragudj – mondtam neki. – Bár maradhatnék még, de muszáj hazamennem. Ígérem, még eljövök.

  – Addig is hiányozni fogsz neki.

Rettenetesen megijedtem a hátam mögül jött hirtelen hangtól. Nem tudtam, hogy Tristan mióta áll ott, de az egyik fának dőlő laza testtartásából ítélve elég régóta. A tekintete lágy, de zavart is volt egyben. Nem értettem, hogy nem fázott abban az egyszerű, fekete bőrdzsekijében, amikor én már jéggé fagytam. Úgy tűnt, nem zavarja sem a hideg, sem a sötétség. Ha a többi fekete ruháját is nézzük, tökéletesen bele tudott olvadni az éjszakába.

  – Mit keresel itt? – kérdeztem.

 – Tudni akartam, hogy jól vagy-e. De úgy látom, a legjobb kezekben, illetve mancsokban vagy – mosolyodott el. El kellett ismernem, hogy ez sokkal jobban állt neki.

  – Akkor, szia – mondtam neki, mert bár megkönnyebbültem, hogy mosolyog, valamiért mégis haragudtam rá.

  – Ne haragudj – mondta egyszeriben közelebbről, mire ismét megpördültem. Karnyújtásnyira volt tőlem. – Bármit is tettem az elmúlt időben, amivel megbántottalak, bocsánatot kérek.

  – Nem tudom, miért vagyok ennyire feszült – attól, ahogy somolyogni kezdett, megint ledermedtem, de rájöttem, hogy talán többet tud rólam, mint én magam.  – Na, jó, tudom. De ez bárkinek nehéz helyzet lenne.

  – Nagyon jól kezeled, ne aggódj – mondta kedvesen, amitől megint nagyot dobbant a szívem. Miért van rám ilyen hatással, ha kedves?

  – Személyesen is ismered ezt a farkast? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát.

  – Mindegyiket ismerem – mondta, miközben kiszélesedett a mosolya. – Ő Lena. Hozzád tartozik.

  – Hozzám? – újabb titkok?

  – Igen. A lelked egy része benne él. Ezért követ mindenhova, és vigyáz rád. Érzi, amit te érzel, bármilyen messze légy is.

  – Ianhez is tartozik egy farkas?

  – Igen, de szerintem őt még nem láttad. Mindig Ian oldalán megy – kacsintott rám, mintha tudná, hogy az autókázásainkra gondoltam.

  – Azt mondtad, hogy mindegyiket. Sokan vannak? – a kérdéstől szomorúság villant át az arcán.

  – Sajnos nem elegen. Sokukat megölték a lelki társaikkal együtt.

  – Sajnálom – tényleg őszintén sajnáltam, amit talán Lena is megérzett, mert kaptam egy puszit tőle az arcomra, ami jó nyálasra sikerült.

  – Azt hiszem, jobb lenne, ha lassan elindulnánk mind a ketten haza – mondta Tristan, miután jól kinevettük magunkat. – Pihenned kell.

  – Rendben – egyeztem bele, mivel már nem csak fáztam, de fáradt is voltam. – Szia Lena.

Ezután visszaindultunk az autómhoz a védelmezőm kíséretében. Nem messze az úttól megállt, nehogy meglássa valaki. A kedvem sokkal jobb lett ettől a találkozástól. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tartalmasan fog telni az első találkozás. Azt pedig főleg nem, hogy Tristan is a tanúja lesz. Igazán nagy boldogság öntött el attól, hogy szemtől szemben állhattam Lenával. Láttam a szemében az értelmet. Tudtam, hogy minden szót értett, amint mondtam neki, és nem csak a hangsúlyt. Alig vártam, hogy egy teljes napot világosban tölthessek el az én angyalommal.

  – Lilly! – sietett elém Annie, amint átléptem otthon a küszöböt. – Hol voltál? Annyira aggódtunk érted, amikor Ian nélküled jött haza – szólt rám szigorúan. Hiába nem volt az édesanyám, azért mégis ő nevelt fel és a szokások bizony nehezen múlnak. – Legalább telefonálhattál volna.

  – Sajnálom – mondtam, mert bármennyire is bennem volt még a tüske, nem akartam, hogy ennyire aggódjanak. Főleg a bátyám. – Hol van Ian? És apa? – fura volt, hogy ő nem rohant elém.

  – A bátyád az emeleten van – mondta Annie. – Apád pedig éppen most teszi tűvé érted a várost.

Amikor felmentem a szobámba, hogy levegyem magamról a hideg ruhákat, megtorpantam az ajtóban, ahogy megláttam Iant az ágyamon. Félelem csillant a szemében, ahogy felkapta a tekintetét az ajtó hangjára. Ezt követően öröm, majd jött a düh.

  – Hol a fenében voltál? – kérdezte, miközben felpattant az ágyamról.

  – Sétálnom kellett.

  – És nem tudtál volna szólni? Már minden megfordult a fejemben, hogy mi történhetett veled – a rémisztő képek még mindig a fejében lehettek, ahogy tehetetlenül a fejére tette a kezét, mintha a haját akarta volna tépni. – Ne csináld ezt velem többet.

  – Sajnálom – ismételtem azt, amit Annie-nek is. – Egyszerűen csak elegem lett ebből az egészből. Nem haladunk semerre, de Alan minden lépésünket béklyóban akarja tartani – fakadtam ki a bátyámnak, ahogy eszembe jutott a mai vitám a tanítónkkal.

  – Megértelek Lilly, de próbálj meg arra gondolni, hogy minél hamarabb megtanuljuk, amit kell, annál hamarabb lesz vége ennek az egésznek.

  – De mit kell megtanulnunk Ian? A harcművészeten kívül semmit sem tudunk – nem értettem, Ian miért lett hirtelen ilyen optimista a taníttatásunkkal és az életünkkel kapcsolatban. Eddig szinte mindig mindenben egyetértettünk, főleg ami a nyugodtnak nem nevezhető életünket illeti.

A dühöm visszatért, ráadásul olyan erővel, hogy valamiért nem tudtam Ian-re nézni. Az ablakomhoz trappoltam, hogy a sötétség ellenére is kipillanthassak. Az utcai lámpák fényénél nem láttam tovább, mégis úgy éreztem, hogy valaki figyel. A szemem sarkából érzékeltem, hogy Ian rám néz, de nem őt éreztem. Rossz sugallat támadt fel bennem, amit nem tudtam hova tenni, ezért keresni kezdtem az okát.

Az ablakom alatt volt egy széles balkonláda felakasztva, amiben már nem voltak virágok a közeledő tél miatt. Nem igazán szoktam vele foglalkozni, mert mellettem valahogy nem maradtak meg a növények, hiába is igyekeztem gondozni őket. Mégis volt föld ebben a ládában, hátha újra próbálkozni akarnék. Valamiért odanéztem éppen abban a pillanatban, ahogy Ian ki akart fordulni a szobámból. Először annyit tudtam csak, hogy valami nem illik oda. Hiába az utcai lámpák, még így is túl sötét volt, hogy először felfogjam, mit is látok. Amint rájöttem, csak egy hangos sikoly hagyta el a számat.

  – Lilly, mi történt? – ugrott Ian azonnal mellém rémült arccal. Az enyém még rémesebb lehetett, amikor elkezdtem zokogva mutogatni kifelé.

Ian kinyitotta az ablakot, hogy lássa, mi zaklatott fel ennyire. Szinte azonnal fordult is vissza összeszorított szemekkel és állkapoccsal. Ebben a pillanatban rontott be Annie és David – aki ezek szerint nemrég érhetett haza, és még csak észre sem vettem. Többé-kevésbé hisztérikus állapotban borultam Annie karjaiba, és csak áztattam a pulóverét a könnyeimmel. David káromkodni kezdett, és hozott valami konyharuhát, amivel beemelte a kicsiny, élettelen testet az ablakon.

Nem bírtam odanézni, de így is a retinámba égett a kis állatka szétvagdosott, véres teteme. Ki vetemedhetett ilyesmire? És egyáltalán hogyan kerülhetett oda az ablakomhoz? Szörnyen rossz érzés töltött el, ahogy csak kavarogtak a gondolatok a fejemben. Nagyon nehéz volt elszakadni Annie-től és kinyitnom a szemem, de szerencsére csak addig tettem meg, amíg Ian fel nem váltotta. Az ő közelségétől valahogy még jobban meg tudtam nyugodni, így már fel mertem nézni.

  – Jobb, ha Lilly ma nem alszik itt – jött vissza David, miközben egy törülközővel olyan erősen dörzsölte a kezét, hogy azt hittem, lejön a bőre is. – Átvisszük a matracot a te szobádba Ian. Talán biztonságosabb, ha ma este nálad alszik.

Megkönnyebbültem ettől a megoldástól, főleg amikor Ian rábólintott. Tényleg nem bírtam volna megmaradni a szobámban. Azt sem tudtam elképzelni, hogy másnap egyáltalán képes lennék-e rá. Ráadásul még mindig magamon éreztem annak a valakinek a tekintetét, és ezzel rossz érzés is párosult. Nem mertem hangosan kimondani a szavakat, mert nem akartam a szüleinkre ijeszteni. Még abban sem voltam biztos, hogy sikerül-e, amit akartam.

Egyetlen elméletem volt, az is megkérdőjelezhető. Próbáltam a délutánra gondolni, amikor Alan felbőszített, aztán Ian véleményváltozása. A rám szegeződő szemek, és a kicsi, fekete cica holtteste. Szinte éreztem, ahogy elfut a méreg. Kétségem nem volt afelől, hogy az tette mindezt, aki jelenleg is minket figyelt valahonnan odakintről. Igyekeztem tartani a dühömet, és közben koncentrálni a feltevésemre és a gondolataimra. Csak néhány szó.

Valaki figyel minket.

Láttam a bátyám arcán, hogy mikor hallotta meg a kimondatlan gondolatomat. Meglepetten fordult felém, mire azonnal aprót ráztam a fejemen. Nem akartam, hogy a szüleink észrevegyék, és még inkább aggódni kezdjenek. Ian úgy tett, mint aki csak be akarja csukni az ablakot, de észrevettem, hogy azon van, hogy minél jobban körülnézhessen odakint. Amikor visszafordult felém, aprót biccentett.

Úgy éreztem, a vér is megfagy az ereimben. Miközben segítettem átvinni az alváshoz szükséges holmimat Ian szobájába, alig vártam, hogy végre kettesben legyünk. Bíztam benne, hogy ő többet látott odakint, mint én. Hátha látott valami ismertetőjegyet, ami alapján kizárhatjuk, hogy védelmező állt odakint. Általában Alan egyik embere szokott őrt állni, de éreztem, hogy ők nem tennének ilyet.

  – Mondd el Ian, hogy mit láttál – szóltam a bátyámnak, a szobájának a csendjében, amint hallottuk, hogy a szüleink leértek a földszintre.

  – Láttam, hogy valaki ott áll a fák alatt és meredten néz. Biztosan észrevette, hogy megláttam, de meg se moccant. Mintha abban bízott volna, hogy a mozdulatlansága megvédi a sötétben – elgondolkodva hagyta abba, aztán zavarba jött. – Még nem mondtam el neked hugi, de egy ideje jobban látok a sötétben, mint azt bárki elmondhatná magáról.

  – Hogy érted ezt Ian?

  – Úgy, hogy nem csak az alakját láttam annak az embernek – a hideg is kirázott attól, ahogyan rám nézett. – Azt hiszem, tudom, hogy ki bámult befelé az ablakon.

  – Kicsoda? – kérdeztem azonnal.

  – Úgy nézett ki, mint Logan.


Remélem izgalmasnak találtátok. Találkozunk legközelebb. :) 

2019. január 11., péntek

Nevünkben a sorsunk - szösszenetregény 9. rész


Megmondom őszintén, hogy mostanában megint sem ihletem, sem időm nincs arra, hogy írjak. Tény, hogy lehetne, de igazság szerint nekikezdtem egy sorozatnak (is). Természetesen az utóbbi időből kiindulva milyen sorozat lehet? Lovas :) Jóformán most ebből áll az életem. Munka, lovaglás, olvasás, sorozat. De tudjátok mit? Nem bánom. Úgy érzem, kezdem megtalálni a helyemet a világban, és ez rendkívül felemelő.

Ugyanakkor nyilván nem mondtam le az írásról sem! Éppen ezért, most így lassan 2 hónap elteltével fogadjátok szeretettel 2019 évem első bejegyzését.

A fény és a sötétség olyan gyorsan váltakozott, hogy szinte már elfelejtettem azt az időt, amit a fehér szőrű embernél töltöttem. Az anyuka továbbra is aggodalmaskodó volt, de cseppet sem agresszív vagy elutasító. Még ez is felüdülésnek számított a korábbi időszakhoz képest.
A kis ember - Annabell - igazán szeretetre méltó teremtmény volt. Pár alkalommal előtört belőle a roham, amikor is nagyon megijedtem, de közel sem volt olyan súlyos, mint a korábbi kis gazdámnál. Az anyuka ettől függetlenül többször is vissza akart vinni a fehér szőrűhöz, de Annabell nem engedte. Nem akart tőlem távol lenni, így minden időt velem töltött, amikor otthon volt. Sokszor el kellett mennie olyan helyre, amit ők iskolának hívtak. Daniel is járt erre a helyre, mielőtt otthon kellett maradnia.
Annabell annyira sokat törődött velem, hogy éjszaka ott maradhattam a fekhelyén. Persze csak miután belekényszerítettek valami ízes és fehér vízbe. Nem szerettem és rossz volt. Azonban az jól esett, hogy utána Annabell valamivel átdörgölt és már nem voltam olyan vizes. Az anyuka utána rám irányított valamit, ami nagyon hangos volt és fújta a szelet. Megijedtem tőle és el akartam futni, de Annabell nem engedett a mancsai közül. Végül, amikor már száraz voltam, szaladhattam el. De akkor Annabell a fekhelyén üldögélve hívogatott. Eközben az anyuka elkezdett neki mondani valamit egy... amolyan könyvből. Azt hiszem.
- Egyszer volt, hol nem volt... - kezdte az anyuka és tudtam, hogy itt az ideje a pihenésnek.
Lefeküdtem Annabell mellé, aki magához ölelve hallgatta a történetet. Éreztem, hogy a kis ember mikor aludt el, mert lelassult a légzése. Amikor kinyitottam a szemem, az anyuka éppen kedveskedett neki, aztán meglepődtem, amikor a fejemhez nyúlt. Nem akart bántani. Csak megsimogatott. Ez az apró érintés mégis olyan sokat jelentett hirtelen, hogy nem akartam, hogy vége szakadjon.
Sok idő telt el így, én pedig még nem éreztem ehhez foghatót. Ugyanakkor, mint az utóbbi időben oly sok minden, ez a boldogság sem tartott sokáig. Egyik reggel arra ébredtem, hogy valami nem volt rendben a kis emberrel. Nem tudtam volna pontosan elmondani, hogy mi. Egyszerűen éreztem. Átrohantam az anyuka fekhelyéhez, hogy jelezzem neki valahogyan, de nehezen ébredtem fel és nem akart hinni nekem.
- Cicus, menj vissza szépen a helyedre - mondta. - Vagy ha dolgod van, ott az alom, nem kell mindenáron kimenned.
Ekkor azonban meghallottam Annabell hangját és a rohamot, ami ismét előtört belőle. Tovább ébresztgettem az anyukát, aki aztán szintén meghallgatta a kis embert, mert felugrott a fekhelyéről. Visszasiettem vele Annabellhez, aki már ülve próbált lélegzethez jutni. Az anyuka ugyanazt csinálta vele, mint Daniellel az ő anyukája, hogy megnyugtassa.
Most viszont Annabellnél ez nem működött. Nem akart abbamaradni. Az anyuka kezdett pánikba esni.
- Azonnal be kell mennünk a kórházba.
A történtek és a szavak hallatán megrémültem. Egy kis ideig megérezhettem, milyen a boldogság. Milyen, ha valaki törődik velem és szeretnek. Ha tartozom valakihez. Most azonban minden kezdődik minden elölről. Úgy gondoltam, jobb ha távozom, hátha azzal megszűnnek a problémák Annabellnél. Tényleg egy kis átok vagyok. Bár még mindig nem tudom, hogy mit jelent ez a szó.


Egyelőre ennyi a kis cicuskánk történetéből. Szomorú hírt kell közölnöm Veletek. Mégpedig, hogy a következő rész lesz az utolsó. Tényleg egy kis szösszenet lett csak belőle :) De örülök, hogy legalább ezt is megpróbáltam. Hiszen az élet is abból áll, próbálkozásokból. Próbálsz megfelelni az életben, a munkahelyen, otthon, gyerekként, felnőttként és még sorolhatnám.
Talán - sőt, BIZTOS - giccsesnek és közhelyesnek hangzik, de én mostanában kezdek ráérezni arra, hogyan feleljek meg csak és kizárólag önmagamnak. Ez olyan, mint amit jóformán minden nap lát az ember az interneten: Ha elfogadod önmagad, mások is elfogadnak. Még hozzátenném, hogy aki így sem fogad el, azzal nem kell foglalkozni, mert akármennyire is törnéd magad, nem vergődnétek közös nevezőre. "Megszoksz vagy megszöksz!"

2018. november 30., péntek

Az álmok valóra válnak 9. fejezet - Képességek

Szinte hihetetlen a számomra, hogy ma van november utolsó napja... Már csak 24 nap, és itt a karácsony. Sülnek a sütik, és finomabbnál finomabb falatok, az emberek pedig, mint az őrültek rohannak az utolsó pillanatig, hogy beszerezzék az szükséges ajándékokat. Mindenki idegeskedik, amin persze még nehezebb javítani ilyenkor, amikor később világosodik, hamarabb sötétedik. Az ég be van borulva, szinte egy cseppnyi fény nem jön át a Naptól.

Adok egy tippet, amivel talán kevesebben kapnak idegbajt: Nem az ajándék a fontos! Még csak nem is a sütik, vagy a vacsora. Tudom, hogy elcsépelt, de tényleg az számít, hogy a család együtt legyen. Az ötlet pedig - bár ez leginkább nagy családosoknál működhet: angyalkázzatok! 

  • Karácsony előtt egy kis idővel - mi például jövőhét vasárnap fogunk - gyűljön össze a család,
  • írjátok fel a neveket kis cetlikre, azokat dobjátok egy sapkába,
  • mindenki húz egy nevet (ha valaki a sajátját húzta, az húzzon másikat),
  • és csak annak adsz ajándékot, akit húztál. De ez legyen meglepi, nem árulhatod el, hogy kit húztál! ;)
Mi ezt csináltuk általános iskolában és gimnáziumban is. Onnan jött az ötlet, hogy miért ne lehetne akár családon belül is? Az izgalom megvan és maga az önző (lássuk be, hogy az) öröm is, hogy kapunk ajándékot. Ugyanakkor nem kellett órákat sorban állni, munkából ide-oda rohanni, hogy mindenkinek meglegyen, amit éppen kívánt, és felesleges hatalmas költségekbe sem kell vernie magát az embernek. Ráadásul a gyerekek is beszállhatnak saját készítésű ajándékokkal, ha szeretnének. Még jó játék is lenne a számukra.
Gondoljátok át! ;)

Addig is Jó Olvasást Mindenkinek! :) 

9.
Képességek


Minden katonanép hatalma azon áll vagy bukik, mennyire
sikerül megteremtenie legyőzhetetlenségének mágikus hitét.
Franz Werfel


Az utolsó óra úgy telt el, hogy nem tudtam volna visszamondani, amit a tanár tanított. Végig leveleztük az órát Becky-vel és Logannel is külön-külön. Éreztem Tristan felindultságát, de igyekeztem nem törődni vele. Becky folyamatosan aggodalmaskodott és kérdezgette, hogy ki ez a Logan, mi történt a balesetnél és mit keres itt. Idejébe telt, mire egy kicsit lehiggadt az étkezőbeli jelenet után. Ellentétben Tristannel, aki szemernyit sem volt higgadt. Szerencsére Becky figyelmét könnyebb volt elterelni azzal, hogy rákérdeztem, most mit érez a bátyám iránt. Azonnal felvidult az arca.
Logan rólam kérdezősködött a leveleiben, hogy hol éltem eddig, mit szeretek csinálni, szeretem-e ezt az iskolát, mik a terveim és ezekhez hasonló dolgokról. A végére már azt mondtam neki, hogy az ilyen hosszú témákról személyesen beszélgessünk, hiszen ugyanezeket én is meg szeretném tudni róla. Közben az is kiderült, hogy van egy bátyja és egy nővére. Mindketten Canterburyben járnak egyetemre. Néha az embereknek fura volt, hogy bennünket csak egy osztály választ el Iantől. Bár visszagondolva akár ugyanabba az osztályba is járhattunk volna, ha végig úgy nevelnek minket, mint az ikreket.
Miközben ilyesmi dolgokról beszélgettünk, nem tudtam megállni, hogy ne írjak egy kis levelet Tristannek is. Valamiért nem akartam vele haragban lenni, hiszen így is nehezen indult a kapcsolatunk, és úgy tűnt, hogy egy hamar nem fog véget érni.

Örülnék, ha nem lennénk haragban. Kérlek, ne fújtass mögöttem úgy, mint egy feldühödött bika.

Tudtam, hogy mikor olvasta el, mert egy apró horkantást hallatott, amit a tanár még éppen nem vett észre. Ráadásul Tristan olyan erősen nyomta a tollat a papírhoz, hogy azt hittem, nem csak a kis cetlit fogja átfúrni, hanem az asztalt is. Végül a vállam fölött csak az asztalra hajította a válaszát.

Én pedig annak örülnék, ha nem játszanád a szép szemű, könnyűvérű áldozatot, akinek egy cseppnyi esze sincs.

Hát jó, ha csak egy sötét felhő akar lenni, aki mindenkit elűz maga mellől, hát lelke rajta. Nem is értem, miért próbálkoztam, ráadásul hagyom, hogy felbőszítsen. Faragatlan tuskó. Még hogy könnyűvérű. Mérgesen hajtogattam ki a kis üzenetet, amit a padomra tett valaki.

Ne hagyd, hogy mások elrontsák a kedved. Ha szeretnéd, majd én felvidítalak. Elmehetnénk valahová beszélgetni.

Logan ajánlata kecsegtető volt, de számomra talán túl gyors is. Ezért azt mondtam neki, hogy most minden napom tele van, és beszéljünk majd meg egy másik időpontot. Addig is tudunk levelezni vagy beszélgetni az iskola szünetekben. Hátra sandítva láttam az arcán a csalódottságot, de bólintott felém, hogy tudomásul vette. Tristan is látta rajta a szomorúságot, és ez mintha elégtétellel töltötte volna el. Talán azt hitte, hogy az előző üzenete hatással volt rám, és nem engedem közel magamhoz Logant. De nem érdekelt, hogy mit gondolt, mivel ha valaki, ő aztán nem mondhatta meg nekem, hogy mit csináljak.
Kivételesen alig vártam, hogy kicsengessenek és hazamehessek a szobám rejtekébe. Ahogy megszólalt az óra végét jelző csengő, igyekeztem olyan gyorsan összepakolni a holmimat, ahogy tudtam. Tristant viszont még nem láttam ilyen lassan készülődni. Sejtettem, hogy miattam teszi, de nem zavartattam magam. Fog még ő főni a saját levében. Ami meglepett, hogy Logan még nálam is gyorsabb volt, és miközben elment mellettem, még egy cetlit tett oda nekem az asztalra, amin az állt, hogy hétvégén szívesen találkozna velem. Mellettem Becky csodálkozva pislogott rám, amitől valamiért elpirultam.
  – Azt hittem, hogy valaki mással beszélgetsz ilyen sokat – kezdte mondani halkan, miközben Tristan felé sandított. – Lilly, én nem szeretnék beleszólni, de szerintem vigyáznod kellene ezzel az új fiúval. Ian úgy nézett ki a menzán, mint aki mindjárt darabokra tépi – ekkor úgy néztem Becky-re, mint aki megőrült.
A bátyám még egy légynek sem ártana, de ahogy megláttam Becky tekintetét, megdöbbentem. Tényleg nagyon meg volt ijedve. Azért, hogy megnyugtassam, bólintottam egyet, hogy vigyázni fogok. Mire feleszméltem, és minden holmimat elraktam, már csak ketten voltunk a teremben. Úgy tűnik mégsem voltam olyan gyors, mint gondoltam. Becky nagyon akart találkozni Iannel, de tudtam, hogy azért is várt meg, mert a barátnőjének tart, és ez nagyon jól esett.
Együtt mentünk ki a parkolóba, mert Ian már várt az autónál, és nem volt egyedül. Ott volt Tristannel, Dylannel és a többi fiúval. Először azt hittem, hogy megint bántani akarják a bátyámat, de végül rájöttem, hogy éppen valami szövetség alakul ki közöttük, ahogy mindannyian egyetlen irányba néztek.
  – Szia Lilly – kiáltott felém Logan apró mosollyal az arcán, mire az összes nagydarab fiú felém nézett. – Holnap találkozunk.
Ráadásul ekkor értettem csak meg, hogy Becky mitől rémült meg annyira. Ian tényleg hátborzongató pillantással nézett Loganre, ahogy visszafordult felé. A fiú vak lett volna, ha nem veszi észre. Körülötte a fiúk úgy álltak, mint a bástyák, erősen tartva a bátyámat, mintha még ők tartanák vissza attól, hogy neki rontson. Rossz volt így látni, különösen, hogy Tristant is vissza kellett fogniuk, aki egyszerre nézett megvető és gyilkos pillantással Loganre.
Aztán hirtelen egy emlékkép jelent meg előttem. Kislány voltam még, és az egyik iskola udvarán álltam több korombeli gyerekkel. Az egyikük, egy kisfiú lökdösött és csúfolt, mert az egyik kiránduláson elaludtam, és álmomban az anyukámat hívtam segítségül. A rémálmok már akkor is kísértettek. A kisfiú egy osztályba járt Iannel, aki egyszerre csak berontott a kör közepére, és a földre terítette a kisfiút. Davidnek kemény munkájába és sok pénzébe került, hogy ne rúgják ki a bátyámat az iskolából, mielőtt még alaposan megbüntette volna Iant. De a bátyám ezek után is hajthatatlan volt. Sosem tűrte, hogy akár csak egy rossz szót is szóljanak hozzám.
Az emlékkép eltűnt, és bár meghatottság kúszott végig rajtam, nem hagyhattam, hogy befolyásoljon. Mindent meg akartam tudni Loganről, és képes voltam várni a megfelelő alkalomra. Addig is el kellett oszlatnom Ian félelmét, hogy találkozni fogok vele, és valahogy Tristant is le kellett ráznom. Miközben mentünk Becky-vel a fiúk felé, egy rezgés állította meg a lépteimet. Meglepetten néztem a mobiltelefonom kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy Annie küldött üzenetet.

Alan vár rátok a könyvesboltban húsz perc múlva. Ne késsetek!

Bosszús lettem, amiért még a délutánjainkat is mások akarták meghatározni. Kedveltem Alant, de nem akartam találkozni vele. Haza akartam menni és pihenni, nem törődni semmivel. Ingerülten nyomtam oda a bátyám arca elé a telefonomat, mire először meghökkent, aztán ő is feldúlttá vált.
  – Menjünk – vetette oda a fiúknak, miközben odament Becky-hez egy búcsúcsókért. Ekkor sokkal lágyabbá vált az arca, amiért megirigyeltem őket és a kapcsolatukat. – Mennem kell – mondta Becky-nek halkan, aztán Tristanhez fordult. – Találkozónk van apáddal a boltban – erre Tristan csak bólintott, én pedig megrémültem.
  – Kettőnknek van találkozója vele, másnak nem – mondtam, miközben odamentem a vezető oldali ajtóhoz félreérthetetlenül jelezve, hogy most én vezetek.
  – Nehogy meg akard tiltani, hogy lássam a saját apámat – hördült fel hirtelen mögöttem Tristan, amitől majdnem kiugrott a szívem.
  – Eleget láthatod otthon, én viszont jelenleg nem bírlak elviselni – ettől olyan volt Tristan arca, mintha pofon vágtam volna. Talán megsajnáltam volna, ha nem vagyok annyira dühös. De az voltam.
Ian nem szólt semmit, de egy kis bosszúságot láttam az arcán, amiről tudtam, hogy miattam került oda. Valószínűleg időközben kezdte megkedvelni Tristant, csak nem tudtam felfogni, hogy mitől. Szó nélkül ültünk be az autóba, és elindultunk Alanhez. Az utat csendben és feszültségben tettük meg, ráadásul azt sem tudtuk, hogy Alan mit akart mondani. Ez a pár perc, ami alatt beértünk a városba és leparkoltunk, kivételesen nagyon hosszúnak tűnt.

***

  – Sziasztok – üdvözölt minket Alan széles mosollyal az arcán, ami azonnal lehervadt, amint meglátta a miénket. – Veletek meg mi történt? Úgy néztek ki, mint akik mindjárt felrobbannak.
  – Úgy is érezzük magunkat – feleltem neki nem nézve Ianre. – Annie küldött nekünk üzenetet, hogy látni akarsz minket.
  – Igazság szerint kivételesen ránk férne a pihenés, úgyhogy azt javaslom, essünk túl rajta minél előbb – szólt Ian elég merev és rideg hangon.
  – Kivételesen talán adhatok ilyen engedményt – válaszolta Alan elgondolkodva, mire értetlen arcot vágtunk mindketten. Egy halvány mosoly kíséretében mutatta a kezével, hogy üljünk le. Ugyanoda ültünk, ahova első alkalommal is, és mint akkor, Alan megint kirakta a „Zárva” táblát. Elgondolkodtam rajta, hogy hányszor csinálhatja ezt meg annak ellenére, hogy övé a bolt. – Kértek valamit inni? – kérdezte kedvesen, de csak a fejünket ráztuk várakozóan nézve rá.
  – Csak egy kérésünk van – felelte Ian fáradtan, de nem megbántva Alant.
  – Rendben. – válaszolta a férfi, és ő is leült velünk szembe. – A múltatokról már beszéltünk, tudjátok, hogy honnan jöttetek. Amiről szerettem volna veletek beszélni – ha már beilleszkedtetek az elmúlt két hétben – az a képességeitek fejlesztése. A szüleitektől tudom, hogy az elmúlt időben az edzéseket is hanyagoltátok, és ez nem helyes. Erősnek kell lennetek, és meg kell tanulnotok még jó néhány dolgot az adottságaitokkal kapcsolatban. Nem maradhattok alul, ha Darkus megjelenik.
  – De ezt mégis hogy gondoltad Alan? Suliba járunk, nem hiányozhatunk onnan, és leckéink is vannak – szólt közbe Ian. – Megjegyzem, hogy a hétvégét pihenéssel szeretnénk tölteni, nem további tréningezéssel.
  – Nincs más választásotok Ian – mondta Alan kivételesen ellentmondást nem tűrő hangon. Eddig csak Tristannel szemben hallottam így beszélni. – Fogy az időnk, nektek pedig még nagyon sokat kell tanulnotok. Azt kell, hogy mondjam, nagy felelősség súlyosodik a vállatokon, főleg most, hogy tisztában vagytok a kilétetekkel – itt elhallgatott hirtelen, mintha nem mondott volna el mindent.
  – Legalábbis egy részével, igaz? – kérdeztem, mert nem bírtam ki, hogy ne tegyem.
  – Igen, egy részével – válaszolta óvatosan. – A többit még nem biztos, hogy ép ésszel fel tudnátok fogni, kiváltképp ilyen harapós hangulatban.
  – Mégis miről van szó? – kérdezte Ian. Eddig Alan volt az, aki mindent elmondott nekünk, amit a szüleink nem. Nem akartunk több titkot. – Ígérem, hogy időben meg fogjátok tudni, de most koncentráljunk az edzésekre. Ahhoz, hogy formába lendüljetek, elvárom, hogy hetente háromszor kimenjetek futni az erdőbe. Ezen kívül minden délután gyakorolnotok kell a harcművészeteket, amihez tudom, hogy minden szükséges kellék megvan a házatokban – ellent akartunk ennek mondani, de Alan feltartott kézzel megállított minket. – Ezt három hétig kell csinálnotok. A következő hétvégétől kezdve pedig személyesen fogok veletek foglalkozni, és áttérünk a mentális képességek erősítésére. Ahogy letelik a három hét, már nem egymással fogtok gyakorolni, hanem Tristanékkel. És akkor meg fogjátok tanulni azt is, hogyan bánjatok a fegyverekkel – ennél a résznél elakadt a lélegzetem. Fegyverekkel fogunk harcolni? A hideg is kirázott ettől, ami valószínűleg a testemen is megmutatkozott. – Sajnálom Lilly, de neked is meg kell tanulnod, hogy meg tudd védeni magad. Ugyanakkor a harci képességeket Iannek még többet kell gyakorolnia, neked pedig a mentális képességed az erősséged. Külön-külön is hangsúlyt fogunk ezekre fektetni.
  – És miből gondolod, hogy Darkus nem lép ez idő alatt? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem a reszketésről.
  – Vannak kémeink, akik azt jelentették, hogy egyelőre erőt, hatalmat és csatlósokat gyűjt maga köré, hogy minél jobban védve legyen. Tudja, ha most hibázik, az az életébe kerül.
  – Nem gondolod, hogy ha nekünk vannak kémeink az ő soraiban, akkor ez fordítva is előfordulhat? – kérdezi Ian.
  – Nem kizárt – felelte Alan egy kis szomorúsággal a hangjában. – Éppen ezért ezeket az edzéseket titokban tartjuk, hogy Darkus ne tudja meg, hogy ti is erősödtök.
  – Mégis mennyien vagyunk? – kérdeztem a kíváncsiságtól hajtva, mert mindig úgy tűnik, mintha csak mi lennénk, egy maréknyian. A kérdésre Alan elmosolyodott.
  – Elég sokan. Valójában szerte a világon, de a központunk itt van Angliában.
  – És van kormányotok? Mármint politikus vezetők, és hasonlók?
  – Nem egészen – Alan hangja hirtelen óvatossá vált, és úgy éreztem, máris visszatértünk ahhoz a kérdéshez, amit „időben” meg fogunk tudni. Iannel mindketten szúrós szemekkel és sokatmondóan néztünk rá, hogy elmondja, amit titkol. Alan pedig tudta, hogy tisztában vagyunk a ténnyel, hogy ez is rólunk szól, végül megadóan sóhajtott egy nagyot. – Rendben, elmondom. De ígérjétek meg, hogy nem fogtok kiborulni attól, amit hallotok – várt néhány másodpercig, mire egyszerre mondtuk ki, hogy megígérjük. Csak akkor folytatta. – Valójában a mi népünk abszolút monarchiában él, párhuzamosan az adott ország államformájával együtt. Az utóbbi a beilleszkedés miatt fontos. De a királyi család nem akarja megváltoztatni az államformánkat arra hivatkozva, hogy milyen szép hagyomány ez. Igazából semmi baj nincs velük, mert ezzel együtt meghallgatják az embereket, hogy mit szeretnének. Demokrácia és szólásszabadság van, miközben az irányítás egy kézben van – Alan megint elhallgatott, és láttam az arcán, hogy nagyon gondolkodik valamin.
  – De te nem vagy ezzel annyira kibékülve igaz? – kérdeztem tőle óvatosan. A sötét szempár mérlegelve néz rám, így pár másodpercig csend ül közénk.
  – Fogalmazzunk úgy, hogy bizakodom a trónörökösök mielőbbi trónra kerülésében.
  – Azt mondtad, hogy egy kézben van az irányítás – szólt közbe Ian.
  – Jelenleg így van. Azonban az örökösök ketten vannak. És nem a királynő gyerekei azok – ekkor Alan mélyen nézett a szemünkbe, ami már-már kísérteties volt. Egy ostoba ötlet jutott az eszembe, de ahogy Alan hirtelen rám emelte a tekintetét, nem tűnt annak. Hihetetlennek viszont annál inkább.
  – Ugye nem mi vagyunk azok Alan? – kérdeztem, amire hallgatás volt a válasz. – De az hogy lehet?
  – Valójában a királynő a távoli nagynénétek – felelte halkan és óvatosan Alan. – Ami a legfontosabb volt mindenki számára, hogy ti ketten biztonságban legyetek.
  – Alan, ez nekünk egy kicsit sok – mondta Ian egy kicsit ingerültebben. – Az egyik pillanatban még normális életre vágyunk a húgommal, a másikban pedig kiderül, hogy esélyünk sincs a hétköznapi mindennapokra.
  – Megértelek Ian, de…
  – Nem érted Alan. Azért, hogy egy csepp lehetőségünk is legyen rá, és hogy ti is békén hagyjatok minket, végzünk Darkusszal. Végigcsináljuk az edzéseket, megtanuljuk azt, amire szerinted szükségünk lehet. És ezzel végeztünk – Ian mintha a gondolataimban olvasott volna. Számunkra létfontosságú, hogy átlagos életet élhessünk. A velünk szemben ülő férfi azonban láthatóan nem így gondolta.
  – Majd meglátjuk. Előbb-utóbb meg fogjátok ismerni a népet. A végén még az is lehet, hogy ti fogtok könyörögni a trónért.
  – Erről ne is álmodj Alan. Hétköznapi életet akarunk mindenféle mágia nélkül.
  – Lilly, te is így gondolod? – fordult hozzám hirtelen Alan. – Megválnál a farkasodtól is?
A farkasom… A barátom, aki sosem hagyott magamra, amióta ide költöztünk. Bárhol voltam, ő ott volt a közelemben. Kivéve, amikor azt az alakot megláttam a szobám ablakából a fák árnyékában. A gondolat hirtelen éberebbé és óvatosabbá tett. Vajon Darkus már a nyomunkban is van, és az az ő kéme lehetett? El kellett volna mondanom Iannek vagy Alannek, hogy aznap láttam valakit, amikor megtudtuk, hogy honnan származunk? Vagy lehet, hogy csak képzelődtem a történetek miatt, amiket hallottam?
  – Mi a baj Lilly? – kérdezte szinte azonnal Ian. – Mintha kísértetet láttál volna.
  – Történt valami? – csatlakozott Alan is az aggódáshoz.
  – Nem, semmi – válaszoltam, de sóhajtanom kellett, ahogy rám néztek. Végül odafordultam Alanhez. – Aznap, amikor a múltunkról meséltél, egy alak mocorgott a házunktól nem messze. Az erdő szélén, egy fa alatt álldogált, de nem csinált semmit. Olyan volt, mintha figyelt volna valamit.
  – És nem láttad az arcát? – kérdezte Alan olyan komoly arccal, hogy el tudtam képzelni, milyen lehet harc közben. Nem szerettem volna az ellensége lenni.
  – Nem, semmit nem láttam, csak az alakját. Már sötét volt.
Alan elgondolkodott néhány pillanatig, miután összehúzott szemekkel koncentrált minden rezdülésemre. Kicsit bántott, hogy nem tartott őszintének, és a testbeszédem megerősítésére vagy cáfolatára várt. Aztán beláthatta, hogy igazat mondtam, és talán azon morfondírozott, hogy talán tőlünk lehetett ott valaki őrizni minket, vagy esetleg az ellenség egyik kéme követett.
  – Nem gondolom meg magam, ami a harci edzéseket illeti. Sőt, emellett erősítenetek is kell.
  – De…
  – Nincs semmi de! – Alan úgy felemelte a hangját, hogy már a székben is hátra akartam ugrani az ijedtségtől. Ezek szerint nem a mieink közül lehetett ott valaki. – És bármikor történik valami hasonló, azonnal el kell mondanotok nekem. Nem is akarom tovább húzni az időt. Menjetek haza, és azonnal fogjatok neki az edzésnek.
  – De Alan, ha heti háromszor kell futni és mindennap külön edzeni, a leckénket mikor fogjuk megírni?
  – Majd lemásoljátok valakiről. Vagy szétszeditek az edzéseket. Reggel futás, este erősítés.
  – Ezt nem gondolhatod komolyan Alan?
  – De igen, nagyon is komolyan gondolom – a tekintetében is látszott, hogy nem tréfál. – És most indítsatok haza. Nyomás!
Alan kis híján kirúgott minket a boltból, de a „Zárva” táblát nem vette le, és belülről kulcsra zárta az ajtót. Kíváncsian néztem Ianre, hogy ő mit szól hozzá, de nem nézett rám. Bosszúsan elfordította a fejét és elindult a parkoló irányába, ahol az autót hagytuk. A hazafelé tartó út is úgy telt el, mint amikor eljöttünk az iskolából. Nem szerettem ezt a csendet és haragot kettőnk között. És mindezt miért?
  – Elárulod, hogy mi bajod? – kérdeztem végül, bár sejtettem.
  – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád – tényleg ikrek vagyunk.
  – Az a gond, hogy kedves voltam egy új fiúhoz, akit még nem is ismerünk, és aki megmentette a húgod életét? – az utolsó néhány szótól összerándultak az arcizmai. Ezek szerint még mindig nem tette túl magát az autóbaleseten.
  – Nem az a baj – kitört belőle egy hatalmas sóhaj, mintha azzal együtt akart volna megszabadulni a hatalmas tehertől. – Az a baj, hogy pontosan tudod, mekkora veszélyben vagyunk. Ennek tudatában vagy kedves egy olyan fiúhoz, aki valószínűleg természetfeletti erővel bír, és aki talán éppen Darkusnak dolgozik. Történetesen, aki miatt életveszélyben vagyunk.
  – Szeretném, ha bíznál bennem Ian – mondtam neki lágyan. – Jobban ismersz, mint bárki más a világon. Tényleg azt hiszed, hogy nem gondolom át, mit teszek, mielőtt cselekszem? – ettől mintha egy kicsit megnyugodott volna. Pajkosan, de védelmezően nézett rám.
  – Túlságosan csábítod a pasikat, ugye tudsz róla?
  – Ne ess túlzásokba – nevettem rá.
  – De ugye szólsz, ha bármi baj van? – miután komolyan bólintottam, megnyugodott. Ezek után fesztelenebb volt a hangulat közöttünk.
Mire hazaértünk, már vacsoraidő volt, de nem ehettünk sokat. David és Annie addigra már tájékozódott a feladatunkról, így csak egy müzlit és egy banánt ehettünk, hogy mégse korgó gyomorral vágjunk neki az edzésnek. Először kimentünk futni fél órát, miközben a farkasunk a közelben vigyázott ránk egy másik hatalmas állat társaságában. Alan nem teketóriázott és valószínűleg megkettőzte az őrséget. A dolgot nehezítette, hogy időközben elkezdett esni az eső, így csuromvizesen mentünk a garázsba, ahol felállítottuk a boxzsákot és leterítettünk néhány matracot, hogy egymással is tudjuk gyakorolni a harcot.
Összesen másfél óra után lihegve és kifáradva vonszoltuk fel magunkat a szobánkba, ahol mindkettőnk asztalán várakozott egy-egy proteines shake. Ian azonnal elindult a fürdőszobába, de nekem kellett néhány perc, hogy kifújjam magam. Elegendő volt az az idő, amíg megittam a shake-emet. Amikor meghallottam, hogy Ian kijött a fürdőből, szinte üres elmével indultam el, hogy lemossam magamról az izzadságot. Végül a leckéhez hozzá sem szagolva dőltem végig az ágyon. Azzal a gondolattal aludtam el, hogy ezt három héten keresztül kell majd csinálnunk, és ettől még fáradtabbnak éreztem magam.

***

Két hét telt el azóta, hogy Alan parancsba adta, hogy minden nap edzenünk kell. Mert többé-kevésbé ez parancs is volt, hogy meg tudjuk védeni magunkat. El kellett ismernem, hogy a kezdetleges nehézségek után, a minden napi edzéseknek köszönhetően kezdtem újra formában érezni magam. Ugyanakkor a tanulás kezdett nehézségeket okozni.
Iannel mindig jó tanulók voltunk, hiszen mindig volt rá elég időnk. A továbbtanulásra is gondolnunk kellett, hogy ezek után merre tovább. Ráadásul Iannel vizsgát kellett tennünk a fél év végén, hogy kiderüljön, van-e esélyünk egyáltalán, miután leérettségiztünk. Ugyan még csak november volt, de ahogy teltek a napok és a hetek, kezdtem egyre idegesebb lenni. Aggódtam, hogy ha esetleg sikerül feloszlatnunk a viharfelhőket a fejünk felett, az életünk akkor is tönkremegy hosszú távon.
Persze ezt Alannel nem lehetett megértetni. Megtartotta ígéretét, és már nem csak fizikailag voltunk elfáradva. A szellemi edzéseket kezdetben a hozzánk közeli réten gyakoroltuk. Alan azt mondta azért, mert a természet közelsége segíthet, hogy rájöjjek a titok nyitjára, hogyan tudom használni az elmémet arra, hogy mások gondolatait olvassam. Állítólag még a jövőt is láthatnám, de ahhoz még nagyobb koncentrációra lenne szükség.
Ha már Alan gondolataiban is sikerül olvasnom, akkor máris a városban folytatnánk a gyakorlást. Egyelőre csak Ian fejébe tudok belelátni minden nagyobb koncentráció nélkül, de csak azért, mert az ikertestvérem. A jövőbe látási képességemben túlzottan nem hiszek, de Alan szerint adottságom van hozzá, amit az álmok is igazolnak. Ha eléggé tudnék koncentrálni, akkor álmok nélkül is tudnám, mi lesz a jövőben. Az álmaimra ugyan még nem gondoltam úgy, mintha az eljövendőt mutatnák, de talán kényelmesebb lenne, ha nem zaklatnának éjszakánként. Talán még ki is tudnám aludni magam. De egyelőre a magánéletünk problémái még nagyobb iskolai nehézségeket okoznak.
  – Nem értem önöket Mr és Ms Hurst – kezdte Mr Miller, ahogy leültünk az igazgatói asztal túloldalára. – A korábbi tanulmányi eredményeik és az itt töltött első hónap alapján úgy gondoltam, hogy maguk ketten kivételes diákok. Az utóbbi néhány hétben viszont jelentősen romlottak ezek a csodás eredmények. Mi történt? Problémájuk van?
  – Nagyon sajnáljuk igazgató úr – kezdte Ian a védelmünkben. – Még nem igazán sikerült beilleszkednünk és megtalálnunk a helyünket.
  – Én nem ezt látom Mr Hurst – nézett az igazgató eddig még nem látott szigorral az arcán. – Amit látok az az, hogy sikerült barátokat szerezniük. Még Mr Sage-et is le tudták csillapítani a bandájával együtt. Nekünk évek óta nem sikerült. Szóval Mr Hurst, ha van valami magyarázata, legalább az igazat mondja.
A beállt csendben csak az ablakon kopogó eső zaját lehetett hallani. Ian nem tudott mit mondani. Nagyon gondolkodott, hogy mit is válaszolhatna az igazgatónak. Mr Miller nem köntörfalazott és nem rejtette véka alá a véleményét. Ezt a szigort még nem láttam rajta. Még Tristannel szemben sem. Ugyanakkor a szigor mögött volt valami a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni. Ijesztő volt, mintha tele lenne félelemmel és rettegéssel, de el akarná titkolni, hogy mitől.
  – Hallgatom önöket – ekkor rám nézett. – Ön is válaszolhat Ms Hurst. Nem szükséges, hogy kifejezetten a bátyjától kapjak választ.
  – Sajnálom Mr Miller – kezdtem a válaszomba. Elpirultam, ahogy mindig szoktam, ha valami csíntalanságon kaptak. Közben tudtam – habár nem kellett odanéznem, hogy Ian dühösen tekint az asztal túloldalán ülő férfira. – Az az igazság, hogy nem mondhatjuk el.
  – Ugyan miért nem? – kérdezte Mr Miller tettetett meglepettséggel a hangjában. Én pedig nem tudtam, hogy mit fogok válaszolni neki, de a szavak csak úgy jöttek a számból.
  – Azért uram, mert ez nem csak rólunk szól. Ezért kérjük, hogy legyen megértéssel irántunk, és higgye el nekünk, hogy igyekezni fogunk a tanulmányainkat illetően – a meglepetés a szemében már nem volt színjáték. Azonban a meglepettségébe elismerés is vegyült, amit jó jelnek tekintettem. – Én hiszek magának Ms Hurst – mondta kicsit lágyabb hangnemben. – Adok önöknek még egy esélyt. A fél évi vizsgán meglátjuk, hogy mennyire fognak igyekezni. Ne kelljen csalódnom önökben, különben lehetséges, hogy meg kell válnunk egymástól.
Iannel ijedten néztünk össze. Arról nem volt szó, hogy kirúgnak minket az iskolából, ha rosszul teljesítünk. Azonnal Tristan jutott az eszembe. Képtelenség, hogy jó tanuló legyen, de mégis itt van. Nem igazságos. Ian valószínűleg látta a feldúltságot a szememben és aprót rázott a fején. Így nem adtam hangot a felháborodásomnak, és próbáltam higgadtan válaszolni az igazgatónak, de Ian megelőzött.
  – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, ezt megígérhetjük. – Rendben – bólintott Mr Miller.
  – Akkor nem is tartom fel tovább önöket. Nehogy még én vegyem el a tanulásra szánt idejüket.
Az arcomra erőltettem egy mosolyt, miközben mindannyian felálltunk az asztaltól. Bár belül forrongtam. Csak kapjam el azt a fiút, elbeszélgetek vele, hogyan is ügyeskedte ki azt, hogy bármit csinál, következmények nélkül megússza. Az igazgató kezet akart fogni velünk, bár ebben a pillanatban nem igazán tartottam őt olyan kedvesnek, hogy viszonozni is akarjam ezt. De megtettem, mert a nevelőszüleink erre tanítottak. Azonban amint hozzáértem a kezéhez, hirtelen egy ismerős hangot hallottam.

Szegény gyerekek. Fogalmuk sincs, hogy mi vár rájuk. És én még elgondolkodtam azon, hogy ellenük fordulok.

Mr Miller hangja volt az. Aztán képek jelentek meg előttem. Mr Miller, ahogy halálra vált arccal menekül teljes erejéből. Az arca csupa karmolás volt, és csodával határos módon még látta, hogy merre fut a sok vér ellenére az arcán. Valami üldözte. Valami nagy és veszedelmes, ami nem evilági. Egyre csak közeledett és közeledett az igazgató felé. Már csak pár méter. A szörnyeteg ugrani készül.
  – Lilly! – a kiáltás valahonnan távolról hangzott. Mintha egy álomból ébredtem volna fel, megpillantottam Iant magam előtt. – Úristen, Lilly, mi történt?
  – Nem tudom – mondtam, ahogy körülnéztem. Már a folyosón voltunk egy eldugott szegletben, ahol nem láthattak meg. A diákok nyüzsögtek, ahogy a következő órájukra mentek. Végül visszanéztem Ian rémült szemeibe. – Miért? Mi történt?
  – Amint kezet fogtál az igazgatóval, furcsán kimeredtek a szemeid, mintha egy szellemet látnál. Az igazgató is megijedt, ezért azt mondtam, hogy gyorsan elviszlek az iskolaorvoshoz. Mondd el, hogy mi történt.
  – Azt hiszem hirtelen erővel tört fel belőlem a képességem a gondolatolvasást és a jövőbe látást illetően.